Emlékeztek még a Hősök tere 30 napos kihívására? Harcsa Veronika vállalta, hogy 30 napon keresztül minden nap megszólít egy idegent az utcán - élményeit a Facebook oldalán dokumentálta. Zimbardo június elején Magyarországra érkezett a Hősök Tere meghívására azért, hogy arra buzdítson minket, álljunk ki és tegyünk másokért. Így kezdődött el a 30 napos kihívás, melynek lényege, hogy 30 napon keresztül mindennap megtegyünk valami olyat, amit eddig nem mertünk vagy változtassunk valamin, amin eddig nem tudtunk.

Veronika vállalása és a Hősök tere kezdeményezése nagyon közel áll a Miutcánk.hu céljához: mi is azt szeretnénk, hogy az emberek közelebb kerüljenek egymáshoz és jó viszonyt alakítsanak ki saját lakókörnyezetükkel. Ezzel kapcsolatban kérdeztem Veronikát.

Miért kezdtél bele a kihívásba? Hogyan jött az ötlet?

Tavaly óta működöm együtt nagykövetként a Hősök Tere kezdeményezéssel. Az én közegem, a koncertek, művészeti fesztiválok világa nagyon közvetlen, de a hétköznapokban, az utcán, a médiában én is pontosan érzékelem azt a fajta közönyt, bezárkózást, ami ellen küzdenek, így nem volt kérdés, hogy csatlakozom. Az idei nyárra találták ki a harminc napos kihívást, melynek lényege, hogy mindenki válasszon egy apró gesztust, amivel egy hónapon át tesz önmagáért, a társadalomért. Én azt választottam, hogy minden nap megszólítok egy idegent, és erről naponta be is számoltam a Facebookon, akit érdekel, visszaolvashatja.

Melyik volt a legkedvesebb és a legbizarrabb élményed a 30 nap alatt?

Legkedvesebbet nehéz kiemelni, a legjobban a meglepetéseket szerettem, ahogy szinte minden beszélgetéskor kiderült valami megdöbbentő részlet a másik ember életéről, foglalkozásáról, vagy éppen a koráról. Az egyikük találkozott a pápával, a másikuk szobrot avatott a helytörténeti egyesület elnökeként, a harmadik a metál mellett rajong a hárfamuzsikáért, és sorolhatnám. Nem tartom magam előítéletes embernek, de így is jólesett megtapasztalni, mennyi mindent nem gondoltam volna első pillantásra.

Bizarr élményem nem volt, igazából egyöntetűen kedvesen reagáltak az emberek a megszólításra, még az is, akinek éppen lerobbant az autója. Pont ez volt a nagy tapasztalat, hogy nem kell félni a másik ember megszólításától.

Sikerült kifejlesztened egy jól bevált technikát, amivel tudtad, hogy biztosan mosolyt csalsz majd a következő „páciens” arcára?

Nem, igazából rengeteg alkalom akadt, amikor könnyedén szóba elegyedhettem idegenekkel. A mosoly pedig automatikus volt mindkét részről, szerencsére ezt a természetes gesztust még nem nevelte ki belőlünk a nagyvárosi lét.

Megváltoztatott benned valamit ez az elmúlt 30 napban? Ha igen, mi?

Mindenképp! Nyitottabb lettem, beépült ez az attitüd. Nem túlzás, hogy változott az életminőségem. Megtapasztaltam, hogy egyetlen mondat is rengeteget jelenthet. Ma például a zöldségesnél klasszikus zene szólt, és megjegyeztem, milyen szép. Nagyot mosolygott, és büszkén mondta: - Ugye?! - egy ilyen összenevetés, csillogó szemű szóváltás elég, hogy utána mosolyogva menjek tovább az utcán. Nem szabad lebecsülni ezeknek a pillanatoknak az értékét.

Szerinted miért vagyunk többnyire bizalmatlanok, elhidegültek a saját környezetükkel szemben? Érdemes nagyobb bizalommal lenni ismeretlenek felé?

Védjük magunkat, hiszen annyi rosszat hallunk, hogy rizikósnak érezzük az idegennel való kapcsolatba lépést, így egyszerűbb nem belemenni. Fontos látni, hogy ez nem bűn, hanem természetes reakció. Ráadásul olyan sokan jönnek szembe minden nap, hogy megőrülnénk, ha minden idegenre odafigyelnénk. De tudatosan könnyű visszabillenni egy természetesebb állapotba, ahol nagyobb a nyitottság és a bizalom. Az én tapasztalatom az, hogy ha az ember bizalommal közelít, akkor bizalommal fogadják. 

Te már alapból jó viszonyt ápolsz a szomszédaiddal vagy rajtuk is tesztelted néha magadat a 30 nap alatt? A saját környékeden is szólítottál meg váratlanul embereket? Például szomszédokat, helyi boltosokat, stb.

A szomszédaimat ideje lenne jobban megismernem, erre a kihívás alatt magam is rájöttem. Nem könnyű, mert nem sok időt töltök otthon, de persze nem is lehetetlen. A helyi boltban jót beszélgettem az eladónővel igaz, ez a kihívás előtt is előfordult. Most regisztráltam nálatok a www.miutcank.hu-n, kíváncsi vagyok, milyen élmények érnek majd!

Fotó: Sanoma Archív/Csibi Szilvia

Hősök Tere 30napos challenge, day#17
Ismét Budapesten. Egy zöldségesnőt szólítottam meg, akinél sokszor jártam már.
- Mindig örülök, amikor Ön szolgál ki, mert olyan különlegesen szép a beszédhangja!
- Ó, köszönöm, tényleg sokan mondták már. Az igazság az, hogy komoly hasznát is vettem, mert korábban gyógymasszőrként dolgoztam, és megfigyeltem, hogy a hangom is segít ellazulni a betegeknek. Volt olyan páciensem, aki úgy köszönt el, hogy "köszönöm a kezét és a hangját". De tudja, kinek van igazán szép hangja? A páromnak! NB1-es sportoló volt, a családjában is van, aki a médiában dolgozik, mindig drukkoltam, hogy sportriporter legyen, de végül másfelé vitte az élete.
- Ön is megpróbálhatta volna a riporterkedést, én szívesen hallgatnám a hangját a rádióban.
- Hát, talán majd a következő életemben! - nevetett, aztán jó hétvégét kívántunk egymásnak.

Szerinted miért fontos, hogy ismerjük, jóban legyünk a közvetlen környezetünkkel?

Egyszerűen emberibb, jólesőbb így élni. Néhány konkrét helyzetben hathatós segítség is lehet, de ennél talán fontosabb az a mindennapi plusz, amit a köszönések, mosolyok, "Hogy tetszik lenni?"-k adnak.

Hősök Tere 30napos challenge, day#5
Este egy társasházban a liftre várva mellém állt két huszonéves fiatal, a lány kezében egy doboz tojás, a fiúnál egy cserép snidling.
én: - Rántotta lesz reggelire?
(nevetnek)
lány: - Igen.
fiú: - Jó a tipped.
én: - Hmm, snidlinges rántotta, de jó is az!
Itt sajnos megakadt a társalgás, a liftben szótlanul lesütötték a szemüket, én meg úgy éreztem, erőltetett lett volna továbbvinni a témát.
De legalább váltottunk két szót, és kedvesen köszöntünk el, ez is valami. :)

Mesélj kicsit a környékedről, szomszédaidról! Mióta laksz ott, milyen a viszonyod a szomszédokkal? Vannak jellegzetes, meghatározó karakterek a környéken? Például cuki néni, aki mindig figyeli a mozgást az utcában.

Abban a lakásban lakom, ahová születtem, igaz, nem itt nőttem föl, csak nemrég költöztem vissza. Egy budai zsákutcában van a ház, ahová legtöbben autóval járnak, így nem sok a direkt kapcsolat a lakók közt, lehet, hogy az interneten könnyebb egymásba botlani, mint az utcán.

Mit gondolsz, ha egy lakókörnyéken mindenki belevágna egy ilyen kihívásba, a 30. nap végére hogyan alakulna át az a környék?

Huhh, óriási lenne.. Mondjuk elég ellátogatni egy vidéki faluba, vagy a világ egy nyitottabb pontjára, hogy az ember ezt megtapasztalja, de fantasztikus lenne, ha Budapest, vagy más magyar nagyváros is ehhez közelíthetne. 

Mit üzensz a Miutcánk.hu felhasználóinak, belevágjanak ők is ebbe a 30 napos kihívásba? Ha igen, hogy kezdjenek hozzá? Gondolom első alkalommal a legnehezebb csak úgy megszólítani egy ismeretlent!

Pontosan, nekem az első három alkalom volt nehéz, aztán annyi pozitív élmény ért, hogy már szinte lestem, kit szólíthatok meg. Mindenkit bíztatok, hogy próbálja ki, vagy válasszon egy teshezállóbb fogadalmat, amivel tehet a közöny, az elhidegülés ellen. Az élmény garantált, már önmagában a tudat is nagyon jó, hogy megpróbáltuk.

Hősök Tere 30napos challenge, day#1
Tegnap a döneresnél váltottam pár szót a napsütésről a mellettem állóval, aztán kölcsönösen jó étvágyat kívántunk, ő a bódénál fogyasztott, én pedig a napos parkban. Negyedóra múlva váratlanul szembejött, felismertük egymást, és mosolyogva biccentettünk, ez jólesett. :)
Tapasztalat: iszonyú nehéz megszólítani egy idegent, én ehhez introvertált vagyok, jól feladtam magamnak a leckét ezzel a kihívással.. De azért folytatom!

Bónusz kérdés: milyen dalt küldenél a cikk olvasóinak?

Ha az interjút elolvasva Te is kedvet kaptál, hazafele menet szólítsd meg a szomszédodat és írd meg nekünk a tapasztalataidat!

Tegyünk együtt a közöny ellen!

>>> Janotyik Évi <<<