A helyzet az, hogy azt a tendenciát látom, hogy kezdünk a napi rutin szempontjából egyre inkább hozzászokni ehhez az új helyzethez. Sikerült átalakítanunk a szokásainkat, az időbeosztásunkat és szép lassan megtanulunk segítséget kérni és elfogadni is, ami a napi intézendőket illeti.Viszont… viszont azt is látom, hogy mentálisan egyre nagyobb kihívás viselni ezt az egészet, rólam legalábbis mindenképpen elmondható. Az újdonság jellege kezd lecsengeni a dolognak, és szivárog be a valóság-szag.
Én is az első hullámos munkaelvesztők között találtam magam egyik pillanatról a másikra, ami nem csak egzisztenciális szorongást okozott, hanem önértékelési problémákat is gerjesztett.
A megnövekedett -és többnyire internetezéssel töltött- szabadidő és a social média nem feltétlenül a legjobb barátunk ezekben az időkben (sem). A hamis képek festésének ipara ezúttal sem hanyatlik: a tökéletes kenyércsodák, gyönyörű Insta-otthonok és kamu mindenrendbenvan kontentek most is özönlenek, és ezek közül egyik sem tesz túl jót az ember önértékelésének.
Mert én szarul vagyok. Csumás hajjal fekszem a kábé-tiszta pizsamámban, így 11 felé, amin azért az előző esti beborozásból fakadó kis vörös pettyek megmutatják magukat a reggeli napsütésben. És én utálom. Most a napsütést is utálom. Semmihez nincs kedvem és egy kicsit minden idegesít. Vagy nagyon. Feleslegesnek érzem magam és túl fáradtnak ahhoz, hogy új célokat találjak. És ez így megy napok óta.
Ellenben ami jó ebben a karanténosdiban, az az, hogy most ér szarul lenni. Nem titok: nem ez az első mélypontom. Viszont most ki lehet mondani, ki lehet írni, le lehet videózni és nem érzi magát az ember egy különc kis szemétkupacnak. Mert most a legtöbben kicsike szemétkupacok vagyunk. És nem, ez nem a „szomszéd tehene is” szituáció, nem káröröm. Egyszerűen csak jó, hogy van egy közösség, aki megérti, átérzi, átéli. Most, együtt, egy időben, ugyanúgy.
És idővel rájöttem arra is, hogy ez az egyetlen kiút ebből a sz@rságból.
A közösség.
Ti, emberek.
Mert ezért vagyunk leginkább megvadulva. Nem csak a munka, pénz, programok, tervek hirtelen jött hiánya miatt, hanem a kapcsolatok és érintkezések megcsappanása miatt.
Erről kezdtünk párbeszédet itt a Miutcánkon belül is, és emiatt döntöttünk úgy, hogy a hangot kicsit személyesebbre vesszük veletek. Mert egy közösség vagyunk, és érdekel minket, hogy mi van veletek, szeretnénk rólatok tudni és szeretnénk, ha egymásnak is segítenétek. Tippekkel, ajánlókkal vagy egyszerűen csak a hogylétetek megosztásával.
Beszélgessünk!
Na, most hogy érzed magad? Jössz egy kicsit közelebb?
Orsi
- Miutcánk
