Ha össze kéne foglalnom az életem egy szóban, az a várás lenne. Várok. Várom, hogy haza gyere, hogy enni kapjak, hogy végre pisilhessek, hogy hátha leejtessz valamit főzés közben, hogy megvakard a hasam, vagy éppen a fülem tövét, hogy szólj hozzám, hogy nézz rám.

Már megszoktam, jó így. De mostanában nem értem, furcsa lettél. Állandóan rám nézel és beszélsz hozzám. Már annyit megyünk sétálni, hogy néha nem is kell pisilnem, csak szaglászom zavartan a megszokott helyeket. Ha már ennyire ráérsz valamiért, miért nem a futtatóra megyünk? Mindig húzlak arra, hátha végre veszed a lapot, de te csak megcsóválod a fejed és tovább bóklászunk a megszokott tömbök körül. Furcsa vagy. Néha már azt sem hagyod, hogy délután szundizzak egyet. Felkeltessz, játszani akarsz, meg azt, hogy én foglalkozzak veled.

Nem értelek néha

Hogyan viszonyult a kutyátok ahhoz, hogy állandóan otthon vagytok?
Változott valami a kapcsolatotokban?
Írj te is akár a saját, akár a kutya vagy a póráz szemszögéből egy kis szösszenetet!

írta: Ági - Placemakerek