A Damjanich utca, ahol lakom, a környék egyik legrendezettebb, csinos, hangulatos útja, melyen nagyon kellemes végigsétálni. Mivel nemrég költöztem a hetedik kerületbe (éles környezeti váltás: a másodikból), szépen lassan elkezdtem felfedezni az utcában lévő üzleteket, éttermeket, és élveztem a környezetváltozás újdonságát. A járványhelyzetből kifolyólag elkezdett érdekelni az utcában dolgozó élelmiszerboltosok sorsa is; ezért határoztam el magamat, hogy az utca felfedezését kiegészítem olyan mini-interjúkkal, melyek által egy kis betekintést nyerhetünk a kereskedelemben dolgozók „karantén-napjaiba”.

„A törzsvásárlók tartják bennünk a lelket” – Endre, vietnámi vegyesbolt

A Bajza utcával szemben található egy vietnámi vegyesüzlet, amire még a lakótársam hívta fel a figyelmet, miszerint szinte mindent megtalálni viszonylag alacsony áron. A boltban – még ha talán nem is a legolcsóbb ázsiai üzlet – nem is csalódtam. Valóban rendkívül széleskörű a választék, a háztartási cikkek, valamint a legszükségesebb élelmiszerek pedig nagyon kedvező áron érhetőek el.

„Ha én pánikolok, akkor már tényleg nagy a baj”

– mondta nekem az egyik pénztárosnő, miután egy csokit nem vett észre a végösszeg kiszámolása után (mert nem tettem fel a kosaramat a pultra). A szellemes mondat érezhetően kicsit az egész járványhelyzetre vonatkozott. Nem tudom megmagyarázni, de valahogyan az egész közeg nagyon barátságosnak tűnt, és az üzlet mellett szimpatikussá váltak az ott dolgozók is. Egyértelmű volt, hogy ebben a boltban megpróbálkozom az interjúkészítéssel. Először az említett pénztárosnőt szerettem volna felkérni egy rövid riportra, de kijelentette, hogy nincs olyan sok mondanivalója: bejön a boltba, dolgozik, aztán hazamegy, és semmi izgalom nincs az egészben, mert a bolt nagyjából üres a járványhelyzet óta. A válasz karakán volt és kissé drámai, de a hölgy azonnal fel is oldotta a helyzetet és a főnökéhez irányított, aki „majd úgy is szívesen beszél”.

A bőbeszédű üzletvezető, Endre (aki valóban készségesen vállalta a rövid interjút) árnyalta is kicsit a képet. Habár szerinte is lényegesen csökkent a forgalom, azért még jönnek be vevők, a törzsvásárlókra pedig mindig lehet számítani. „Főleg ők tartják bennünk a lelket, meg a forgalmat is” – mesélte a boltvezető, aki az interjú közben is odaköszönt egy arra sétáló törzsvásárlójuknak. Azt mondta, hogy a legtöbbükkel kialakult egy személyes kapcsolat, és „el lehet velük hülyéskedni, megkérdezik, hogy vagyunk, mi újság van, teljesen családias a légkör”. A vírustól való félelmeket tekintve Endre azt mondta, hogy mint minden embernek, neki is vannak félelmei.

„Én nem a járványtól félek igazából, hanem inkább a gazdasági következményektől, mert nyilván már lehet is érezni, de még csak most jön a java, ebben biztos vagyok”

De hozzátette azt is, hogy az ő bérezésük megmaradt és nem lett lecsökkentve, valamint ellátták őket maszkkal és kézfertőtlenítővel; sőt, még a patikába is elzavarták őket, hogy céges pénzen vitamint vegyenek maguknak. Az azonban kétségtelen, hogy a vásárlási korlátozás (9 és dél között csak a 65 év fölöttiek mehetnek be az üzletekbe) miatt valóban csökkent a vegyesbolt forgalma, illetve a rövidebb műszak miatt (a vírus előtt este 8-ig nyitva voltak, most már csak 5-ig) is kiestek azok a potenciális vásárlók, akik munka után térnének be az üzletbe. Örömmel hallottam viszont, hogy a vásárlók kifejezik hálájukat a kereskedelemben dolgozók kitartásáért.

„Valakik személyesen elmondják, hogy köszönjük szépen, hogy itt vannak és kiszolgálnak minket; és ez az embernek jól esik” – mesélte Endre, aki egyébként egy éve dolgozik az üzletben. „Az első hetekben elindult az egészségügyi dolgozók megtapsolása – ez teljesen rendben is van, mert ők vannak a legjobban a frontvonalban… de a kereskedelem évek óta, körülbelül a 90-es évektől kezdve már nagyon a legalja a munkahelyeknek. Nem vagyunk kellőképpen megbecsülve és megtámogatva, sem munkáltatói, sem vevői részről.  Nem úgy, mint régen, amikor jobban függtek az emberek a kereskedőktől. Most, hogy minden sarkon van hat bolt, a vásárlónak vagy hízelegnünk kell, vagy átmegy a másik boltba”

Éppen ezért örül annak a boltvezető, hogy az emberek kezdik észrevenni, hogy bizony ők is ott vannak az élvonalban.

„Itt mi már megkaptunk mindent” – Patrícia, kis magyar élelmiszerbolt

Szinte pár lépésre a háztól, ahol lakom, található az egyik magyar üzletláncunk egy parányi kis közértje. Előnye, hogy este tízig nyitva van, és nincs túl nagy tömeg (mint mondjuk egy szupermarketben). Az árakat illetően azt mondhatom, hogy egy picit drága, de érdekes módon néhány termék (pl. a saját márkás élelmiszerek) mégis kifejezetten olcsó. Amire azonnal felfigyeltem, hogy mennyire szigorúan betartják az egészségügyi előírásokat (pl. hány ember lehet bent egyszerre az üzletben – emiatt kisebb sor is szokott lenni a bolt előtt). Ez az odafigyelés engem pozitív csalódásként ért. A pénztárnál gondterhelt, de szimpatikus, fiatal lányokat láttam, illetve egy copfos-szakállas-fülbevalós, kicsit hippi-kinézetű srácot, akiről sokáig azt hittem, hogy vásárló (amikor kint beszélgetett munkásokkal vagy hajléktalanokkal), mígnem leesett, hogy ő is bolti eladó. Végül az egyik lánnyal, Patríciával tudtam interjút készíteni. Utólag nagyon érdekes volt rácsodálkozni, hogy mennyire máshogy éli meg a kialakult helyzetet, mint Endre, de ez nyilvánvalóan a vásárlói rétegtől is függ. Beszélgetésünk egyből azzal indult, hogy mennyivel feszültebbek az emberek ezekben a hónapokban. Türelmetlenek, és

„most mutatkozik meg, hogy milyenek is valójában a magyar emberek”

Kicsit azt éreztem, hogy Patríciának jól esik kicsit kiadni magából a saját feszültségét is. Igaz, azok alapján, amiket mesélt, meg tudom érteni, hogy elege van. Az emberek egymással és vele is agresszívak, illetve tiszteletlenül beszélnek, és felháborodnak a kinti sorbanálláson, vagy hogy nem mehetnek be az üzletbe. „Ó, hát velem? Erre vagyok, de tegyük hozzá, hogy én visszaválaszolok!” – mesélte a lány, aki egy kezén meg tudja számolni, hogy hányan köszönték meg a vírushelyzetben is kitartó munkájukat. „Itt mi már megkaptunk mindent” – olyan szintű állításokig, hogy nem is létezik a vírus, vagy hogy ’ti benyelitek ezt az Orbán-féle hülyeséget’ (és itt a maszk használatára, vagy a 65 év felettiek 9 és 12 óra közötti vásárlási szabályára gondoltak). Erre Patrícia karakánul azt szokta felelni, hogy „mi azt nyeljük be, amit a főnökünk mondott, és hogyha ő azt mondja, hogy 9-től délig nem jöhetsz be, akkor nem jöhetsz be”. De sajnos olyan is előfordult, hogy megfenyegették az eladót – ’ne várd meg, hogy az utcán találkozzunk’ – miután elmondta, hogy csak maszkban lehet bejönni. De nem csak Patríciával, hanem egymással is kötekedősek az emberek.

„Ránézel egy emberre, és látod, hogy szétveti az ideg, meg tiszta feszült (…) a múltkor kint majdnem összeverekedtek, hogy most ki a soron következő, és a végén kiderült, hogy egy doboz sörről beszélgetünk… ha ezt tudom, kivittem volna neki a sarokra és akkor nem kell balhézni”

Mindennek ellenére azért vannak törzsvásárlók, akikkel Patrícia is jó viszonyban van, sőt, „van olyan, akivel azóta barátok vagyunk és össze is járkálunk” – mesélte a lány, aki négy éve dolgozik a kisboltban. Amikor az utca hangulatáról és a környékről kérdezem, ezt válaszolja: „Mint egy falu! Tudod, van Facebook-on ez a csoport, hogy Pesten hallottam, na szerintem lehetne csinálni egy Damjanichban hallottam-ot is, mert katasztrófa, tehát… ha elmész egy hétre, akkor mindig olyan pletykákat tudsz meg utána…”. Sajnos mindezzel együtt is Patrícia negatívabb szemléletét véltem felfedezni. „Van olyan, akivel négy éve itt dolgozok és négy éve utáljuk egymást. Tehát konkrét oka nincsen, csak neki nem jön be az én stílusom, nekem meg az övé”. A fiatal lány azt is kijelentette, hogy amint lehetséges, ki fog menni Németországba a párjához. Most már érti, hogy mit jelent, mikor a barátja arról beszél, hogy kint nyugodtabbak az emberek.

„Egy üzlet csak úgy mehet jól, hogyha odafigyelünk egymásra” – Tündi, zöldséges

Még az előző kisbolthoz képest is közelebb, tényleg körülbelül négy lépésnyire a kapunktól található a Damjanich utcai zöldséges, ahol talán az eddigiek közül a legbarátságosabb, szinte már idilli a hangulat. A Zöldségeshez csak néhány napja tértem be először (pedig a lakótársam már sokszor beszélt róla). A kicsike üzletet, ahol normál ’piaci’ áron találhatóak meg a friss zöldségek és gyümölcsök, kilenc éve vezeti Tündi és férje, Feri. Kettejük közül végül a nagyon kedves hölggyel tudtam beszélgetni, igaz, nem sokat, mert éppen 9 óra körül sikerült bemennem, és a helyet perceken belül elárasztották a 65 év felettiek. Nem mintha ez olyan nagy tragédia lett volna, ugyanis egyikük, Éva néni is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

Tündiék Érden laknak és onnan járnak ide dolgozni; a zöldségesnő szerint a Damjanich utca rendezett, tiszta, szép és forgalmas, bár az utóbbi egy-két évben már kicsit piszkosabb lett és sajnos többen vannak a hajléktalanok is. Amikor a járványhelyzet miatt bekövetkezett változásokról kérdeztem, Tündi a lecsökkent forgalmat hozta szóba, ami azért szerinte jelentős. Szerinte például az idősek „ugyan néha bejönnek hozzám is, de úgy vannak vele, hogy picit legalább kiszabadulnak otthonról és mennek nézelődni, és akkor már nem ide jönnek inkább, hanem a piacra… szóval ez a 9-től dél nekem is kiesik”. A személyes félelmei kapcsán pedig ezt mondta:

„megmondom őszintén, hogy az első két hétben én is féltem ettől a vírustól, de utána meg úgy voltam vele, hogy dolgozni kell, a fizetni valók itt vannak (a bérleti díjat ki kell termelnünk), tehát az élet megy tovább”. Nagyjából a beszélgetés e pontján jött be vásárolni Éva néni, aki, mikor hallotta, hogy riportot készítek, azonnal kijelentette, hogy „én kezdettől fogva itt vásárolok, és ez egy mintaüzlet, úgyhogy gratulálunk, hogy vannak még ilyen emberek”

Épp jókor mondta ezt, hiszen a kérdésem egyébként is az lett volna, hogy milyen a kapcsolat a vevőkkel. De a jó viszony szemmel látható volt már az Éva néni előtt betérő időseknél is; akiket emlékeim szerint szintén a nevükön szólított Tündi. Éva néni tehát a zöldségesek segítőkészségéről áradozott, közben Tündi pedig hozzátette, hogy „egy üzlet csak úgy mehet jól, hogyha odafigyelünk egymásra”. Szerinte „aki kereskedelemben dolgozik, az tudja, hogy türelmesnek és megértőnek kell lenni”. Ráadásul ő még beszélgetni is szeret a vásárlóival, ami szintén sokat számít. A bizalom pedig úgy tűnik, teljes mértékben kölcsönös. Éva néni például azt mesélte, hogy „Én például nem nézem meg, hogy mit ad vissza. Azt tudom, hogy lefelé kerekít, emiatt nagy veszekedésben vagyunk.” Világossá vált számomra, hogy ide valószínűleg tényleg nagyon szívesen járnak a vásárlók, és sokan szinte baráti kapcsolatot ápolhatnak Tündiékkel. Örömmel konstatáltam ezt, majd el is határoztam, hogy ezentúl én is lelkes vásárlója leszek a Damjanich utcai zöldségesnek, éppúgy, ahogy a másik két üzletnek is.

A Damjanich utca „falujában” tehát zajlik az élet, a boltosok különbözően állnak hozzá a kialakult helyzethez, de egy biztos: kitartanak. Ezt a kitartást pedig az egyik legjobban erősítheti a boltos és a vásárló közötti bizalom és jó kapcsolat. Ne felejtsük el, hogy az üzletek dolgozói is fokozottan vannak kitéve a járványveszélynek, hiszen tömeg van, a zárt térben rengetegen megfordulnak. A bolti dolgozók munkájáért szerintem köszönettel tartozunk. Hogyha van bármilyen rövidebb, „boltossal való sztori”, egy kereskedelemben dolgozóval való szép emlék, azt osszátok meg velünk; de azt is megírhatjátok, hogy mit szerettek kedvenc eladótokban, vagy miért szeretitek azt a helyet, ahova vásárolni jártok. De akár egy ’boltos-vásárló’ selfie-t is szívesen fogadunk!

írta: Haragonics Zalán Áron - placemakerek